Vágjunk bele

 Sziasztok,

Manci vagyok. A bajtársammal, lakótársammal, köcsög kis betolakodó Masnival úgy döntöttünk, hogy ezentúl beszámolunk nektek az életünkről, mert kit ne érdekelne az a sok izgalom, ami velünk történik? 

Persze ez önmagában nem lenne elég arra, hogy ilyen megerőltető dologra fecséreljük a drága időnket, mint az írás, miközben olyan sok a dolog. Aludni, mosdani, enni, alomra járni, játszani, napozni, nézni a kertet és még sorolhatnám. 

De úgy vesszük észre, hogy valami történni fog. Nem tudjuk mi, de a két lakótársunk furcsán viselkedik az utóbbi időben. Sokat beszélnek egy másik helyről, ezt nem teljesen értjük, ahogy azt se, hogy ránk időnként azt mondják, hogy Katze-k leszünk. Ezt sem értjük, de úgy mondják, hogy azt gondoljuk, az valami jó dolog, de majd kiderül. 

Már régebb óta van velük valami furcsa egyébként is. Még év elején (ez az az időszak, amikor többet van sötét és nem nyitják ki sose a kertre néző nagy teraszajtót) kezdődött, amikor elkezdtek valahogy másképp viselkedni. Mintha izgulnának, vagy várnának valamit. Sokszor meg hangosan beszéltek egymással, ezt nem értjük, miért csinálják, amikor ott vannak egymás közelében, de nem szeretjük, mert olyankor másképp is mozognak. A nőstény, akit ezentúl úgy fogunk itt hívni, hogy Anya (a párját pedig úgy, hogy Apa), szóval Anya egy darabig beteg volt, legalábbis sokkal többet feküdt, mint eddig. Majdnem annyit, mint mi. 

Aztán májusban, amikor a kertben egyre több színes virág és bogár van, Anya elment. Én ezt már megszoktam, hogy néha elmegy, aztán visszajön, Masni nagyon megijedt, mert ő ilyet még nem élt meg, azóta rá is szokott, hogy Apa mellett alszik. Aztán egy időre Apa is elment. Na az nagyon ijesztő volt, csak ment az idő, volt nappal és éjjel és nappal, és semmi. Egy Szomszéd nevű nőstény jött időnként, adott nekünk enni és inni és takarította a Katzenklo-t, de vele nem barátkoztunk össze. Meg párszor a Mama (ő Anya anyukája lehet, én még emlékszem rá a régi életemből, Masni fél tőle).

Na aztán visszajöttek, és akkor jobb is lett minden. Azóta csak ritkán beszélnek hangosan egymással, velünk is nagyon kedvesek. Anya meggyógyult, sőt jókat ehetett, mert nagyobb lett. Ez egy darabig jó volt, nagyon jókat tudtam aludni a hátán meg a hasán éjjel, egy ideje viszont állandóan az oldalán alszik, úgy már nem kényelmes sajnos rajta. Meg egyre nagyobb, a nappaiban még szoktam feküdni a hasán időnként, hogy örüljön, de nem igazán kényelmes a formája, meg hogy sokat mozog a hasa. Olyan, mintha lenne benne valami, lehet, hogy segítek neki és levadászom egyszer.

Az is furcsa, hogy a pánikszobába (ezt ők pincének hívják, a lépcső alján van, ahol általában sötét van, ide szoktunk elbújni, ha valami ijesztő dolog történik, például ugat a szomszédban az ordító szörny, vagy csöngetnek, vagy a porszívó nevű szörnyűség megy) mindenféle furcsa dolgot halmoznak egy ideje - ez jó, könnyebb elbújni. 

Ez van tehát, nem tudjuk, mi lesz, csak várunk. Addig is, amíg várunk, megírjuk majd a saját történetünket, hogy legyen mit olvasnotok.

Manci