Manci Meowmoárja 3.

Manci vagyok újra, és akkor most elmesélném nektek az életemben vett eddigi utolsó nagy - és nem túl pozitív - fordulatot. 2024 végén Apa egyszer a munkatársaival kitalálta, hogy gyűjtést szerveznek valami másik macskáknak. Nem értem, minek, vadásszanak maguknak, de vitt oda kaját, meg az én cuccaimból. Értitek? Az enyémek közül kiválasztotta azokat, amiket szerinte nem használok. Attól még az enyémek, ő is mindig ugyanazt az 5 ruhát hordja csak, ami épp felül van a szekrényében és amikre rá is fekszem neki mindig, pedig van másik, mégse adtam sose oda a többit senkinek. Szóval pofátlanság netovábbja, de pár dolgot elvitt.

Utána Anyával nézegetni kezdték ezeket a macskákat képeken, egyre kevésbé tetszett a dolog. Olyanokat mondtak, hogy én szegény egyedül vagyok, meg biztos unatkozom és örülnék. Ez megint nem tetszett, nem értem, miből gondolják, hogy unatkozom, mit kellene csinálnom, tévét nézni, vagy olvasni? Na mindegy, gyanúsak voltak. Főleg egy kismacskát nézegettek, hogy kicsi és fekete és lány, úgyse kell senkinek. Na ez lett a Masni. Egyszer Anya elment Orfűre és macskaszagúan jött vissza. Apa akkor nem volt otthon, síelni volt valahol a messzeségben, úgyhogy telefonon beszéltek arról, hogy jó lesz meg akkor majd hozzák. Mit? Próbáltam ignorálni.

Megjött Apa, aztán egy napon borult minden... Jött egy nő olyan szörnyű hordozódobozzal, aminek a szagán éreztem, hogy ebben bizony van is valami. Bár idegenek elől általában a pincébe megyek, erre már kíváncsi voltam, és lám-lám, egy másik macskát vettek ki. Közben nézegettek engem, jobbnak is láttam elhúzni a csíkot, mielőtt még betesznek engem a dobozba. Na a nő elment, de a szag itt maradt. Bár Anya és Apa becsukta a kisszoba ajtaját (ez is pofátlanság), egy idő után hallottam is, hogy ott van bent a Másik. A szagát is éreztem. Morogtam és fújtam rá, hogy érezze rosszul magát, meg a szüleim lássák, hogy ura vagyok a helyzetnek, de nem örültek neki, hogy tudom a dolgomat. Napokig az ment, hogy oda bejártak, hallottam hangokat, éreztem szagokat, míg egy napon Apa kiengedte a Másikat. A lépcsőházban méregettük egymást, én jeleztem, ki itt a főmacska és hogy hol az ajtó, de hát nem nagyon alakult ebből semmi.

Nehezen tudom elmondani, milyen nehéz volt elviselni, hogy más is használta a kakilós dobozt, még ha lett belőle kettő... hogy más is evett meg ivott a tálakból, még ha lett is belőlük több... hogy más is ki mert nézni a polcomon az ablakon, más is játszik a játékokkal, amikkel én mondjuk nem nagyon. Más is fekszik az ágyban, a párnákon. És a szüleim a másikat is simogatják, meg szeretgetik.

Sosem lesz a régi már az élet, de Masni itt maradt és én nem öltem meg, pedig megtehettem volna, amilyen kicsi. Része lett az életünknek a kis rohadék, beletörődtem, hogy a szüleim nem fogják kidobni, hiába viselkedik lehetetlenül, ver le virágokat és más dolgokat, hangoskodik éjjel, válogat a kajából. Egyébként annyira sikerült megnevelni, hogy tudja, hol a helye, hogy én vagyok a Főmacska és velem viszonylag tisztelettudó. Meg egyébként pofás kis csaj lett belőle, és egész aranyos, ahogy fekszik a kanapé tetején, vagy a szomszédokat lesi a kaparófáról. Tulajdonképpen egész jól el lehet vele birkózni, és ketten napozni a télikertben se rosszabb, mint egyedül, napsütésből ugyanannyi jut. Ha úgy vesszük, semmiből nem lett nekem kevesebb, mint előtte, és mikor a szüleink napokra elmennek, ketten aggódni is valamivel jobb, mint egyedül. Na nem mondom, hogy megszerettem volna, vagy hogy jó, hogy itt van, de ha már így alakult, most már ne dobják ki...